fejlemény egy barát elvesztése témában

Barátnőm még nyár végén megkért, hogy ne beszéljünk minden nap telefonon, neki ez sok. Azóta visszafogtam magam annyira, hogy inkább nem is hívtam, rábíztam, hogy irányítsa, mennyire legyünk közel. Gondoltam, majd ő hív, amikor szeretne beszélgetni. Aztán egyszer csak csavart egyet a helyzeten, és azt panaszolta, hogy nem keresem őt. Ezt játszmának látom, hogy megint ő az áldozat és én vagyok a rossz. Ami még ehhez jön, hogy a születésnapi vacsoráját leszámítva nem találkoztunk munkán kívül az ominózus nyár végi találkozó óta. Az én értelmezésemben nincs igénye rá. Különben mondaná, kezdeményezne. Mikor említem, hogy hétvégén nem érzem jól magam egyedül, akkor fancsali arcot vág. Illetve most lesz három hét szünet a munkahelyen, de egyelőre fel sem merül, hogy a közös karácsonyon kívül találkozhatnánk. Pedig huszonegy napba simán beleférne még egy együtt töltött alkalom mindenképpen.

Nekem ezek nagyon rosszul esnek, plusz minden, amit a korábbi bejegyzésemben írtam. Szerintem ez így nem barátság. A munkahelyre korlátozódik és már csak emlékeiben legjobb barátság. Most még bízom abban, hogy rehabilitálhatjuk ezt, de nem fog végtelen ideig tartani a türelmem. Sajnos a betegségem gyógyulási rátája első körben két év, és ha ezen túl vagyok, akkor öt éven belül nem egész ötven százalék. Én most nem érek rá. Sajnálom, hogy barátnőm ebbe sem gondol bele, hogy kevés ideje van velem lenni.

Az egyik közös munkatársunk mondta nekem, hogy azóta, hogy barátnőmnek jól mennek a dolgai (testmozgás, főiskola, bulizások), azóta mi háttérbe szorultunk. És ezzel egyet is értek. Amikor neki volt szüksége támogatásra, akkor jó volt minden nap beszélni telefonon, akár többször is egy nap. Akkor jó volt az, hogy nem egyszer, hanem minden egyes alkalommal a sírásában is vigasztaltam őt, nem menekültem el a nehéz érzelmei elől. Egyetlen alkalommal mondtam, hogy sok volt az érzelmi cunami. De ezt követően is ugyanúgy számíthatott rám. Szóval tök csalódott vagyok. 

Elhagyatva - őszintén egy barátság lehetséges végéről és a múlt kijavításáról

A második kemoterápia után brutálisan padlóra kerültem: erős fizikai fájdalmaim voltak, emlékbetörések zavarták össze az érzelmeim és a gondolataim. A múlt is jelen volt az itt-és-mostban. Az emlékbetörések egy része megszakított kapcsolatokhoz, emberekhez kötődött, akik nagyon fontosak az életemben, és szoktam is rájuk gondolni. De miután feladtam a kapcsolatot velük, azt követően azt gondoltam, már túl rég nem beszéltünk és már nem merem őket keresni. Túl késő. Persze ez butaság, hiszen csak telik az idő, és ha fél évvel korábban felhívom például a bátyám, akkor annyival beljebb vagyok. És mit vesztettem volna: semmit. Legfeljebb kapok egy nemleges választ, egy visszautasítást. A szégyen az, ami visszatartott.

Végül ráírtam a bátyámra, hogy szeretnék vele beszélni. És mit kaptam: zöld lámpát. Nem sokára fel is hívott. És nem volt benne neheztelés. Rajta keresztül megkeresett az idősebb nővérem. Szorosabbra fogtam a kapcsolatot egy volt munkatársnőmmel; most ő az egyik legközelebbi barátnőm. Felvettem a kapcsolatot egy korábbi munkatársammal, akivel ha nem is azonnal, de most így néhány hónap után közös programokat csinálunk. A munkahelyem is kiállt mellettem. És még régi jó barátnőm is megkeresett, akitől végül nem rég bocsánatot kértem amiatt, hogy kiléptem a barátságunkból még 4-5 évvel ezelőtt. Erről majd talán egy külön bejegyzésben egyszer

Voltak és vannak más emberek is körülöttem. A kemoterápiák alatt megsokasodtak, majd azóta kicsit lefogyott a számosságuk. A hiány érzet van amikor kínzóan betöltetlen; a félelemig fokozódik a magányom; aztán próbálom átállítani a gondolkodásom: azt mondogatom magamnak, hogy minden rendben van; biztonságban vagyok; vannak mellettem emberek; nincs semmi baj; egészséges vagyok. (amúgy még mindig rákos betegként gondolok magamra, betegségtudatban vagyok)

Sajnos a legjobb barátnőm épp amikor a legrosszabbul voltam, amikor a fájdalmak és emlékek rámzuhantak, akkor hagyott el. Mert túl sok lettem neki. Az ahogy kiborultam azon a rettenetes napon, ahogy kértem a segítségét, ahogy mondtam, hogy nem bírom tovább, ahogy igényeltem a fizikai kontaktust, amikor átjött hozzám (azt szerettem volna, ha megölel). Innentől kezdve nagyon rászorultam másokra. Ő tudott volna leginkább segíteni azzal, ha közelebb enged magához: időben és fizikailag is. Ha néha nála tölthettem volna pár napot. Fel sem fogja, hogy mennyire kevéssel, mennyire sokat tudott volna segíteni. Eltolt magától. Később kért, hogy ne írogassak neki messengeren, túl sok és ő különben sem szeret chatelni (amely kijelentése máskor is elhangzott már, amihez képest viszont állandóan a telefonján lóg; úgy tűnik csak velem nem szeret chatelni). Következő kemoterápia alatt is visszajöttek a szorongások és félelmek. Ekkor megkaptam tőle, hogy nem teszek meg mindent a gyógyulásomért; be kellene mennem személyesen dolgozni és nem home offica-ban lenni. Az ő szavaival élve: szívjam fel magam. Sétálni sem szívesen jártam le, mivel annyira fáradt volt a testem és befeszült, görcsben volt.

Bementem dolgozni végül egyetlen napra, de arra sem végig. Kiborultam, sírtam. Iszonyúan nehezen tudtam tartani magam az irodai széken; az agyam, gondolataim ködben voltak. Munkatársnőm vigasztalt és kérdezte, mit tudna tenni, hogy segítsen. Pár óra után végül megkértem a főnökömet, vigyen el autóval a Batthyány térig.

Hogyan mondhat valaki ilyet egy rákbetegnek, kemoterápiás kezelések között, hogy szívja fel magát?

Akitől segítséget kaptam végül, az munkatársnőm, aki közvetlenül az ötödik és hatodik kemoterápia után invitált a nyaralójukba, hogy töltsünk ott együtt néhány napot, hátha az segít. Segített. Ő időt töltött azzal, hogy a helyzethez illő támogatást megtalálja. Legjobb barátnőm pedig inkább a saját szorongását és az általam okozott kellemetlenség érzését szerette volna drasztikus megoldással csökkenteni. Mintha én tehettem volna arról, hogy beteg vagyok, kezelésekre kell járni. Mintha nem lenne jogos, hogy a kemoterápiától rosszul vagyok.

Amiről szeretnék még szót ejteni.

A januári műtétemből elég gyorsan és fájdalommentesen gyógyultam. Barátnőm a felépülés idején heti egyszer-inkább kétszer jött meglátogatni; megcsinálta azokat a dolgokat, amiket én nem tudtam amiatt, hogy nem hajolhattam le a hasi seb miatt. Ekkor még jó beteg voltam. Igazából úgy éreztem magam és a viselkedésemből is ez jött le: mintha egészséges lennék. A második kemoterápia után egyszerűen csak úgy viselkedtem, mint egy kemoterápiát kapott ember, aki fizikailag és érzelmileg is összetört. De ekkor a barátnőm számára problémássá váltam. Ellenem fordította a saját helyzetemet, hogy ne kelljen bűntudatot éreznie amiatt, hogy cserben hagy akkor amikor a legrosszabbul voltam.

Vagy túléled a betegséget kezelés nélkül, vagy minden kezelés ellenére életben maradsz

Lehetőségem van egy nagyjából 10 éve bevezetett, modern kemoterápiás, tablettás kiszerelésű gyógyszer szedésére. Ez arra hivatott, hogy a lehetséges génmutáció kifejlődését (megjelenését) megakadályozza. Ennél többet mint laikus nem tudok írni róla. Mellékhatásai változatosak, a betegtájékoztató alapján nem tűnnek vészesnek. Tűntek. Fáradtság, vérszegénység, fehérvérsejtszám csökkenés. Ez nagyjából a korábban infúzióban kapott kemoterápiás szerek mellékhatásaihoz hasonló. Annak tűntek. Igen, mindaddig, míg meg nem tapasztaltam a vészes vérszegénységet. 

Mióta elkezdtem szedni augusztus végén a gyógyszert - amit bátyám és egyik munkatársam is "kísérleti" jelzővel illet - fáradt lettem, egyre nehezebbé vált a sétálás és a lépcsőzés, több alvásra lett szükségem. A vérképem kicsit romlott, de semmi átlagosnál komolyabb változást nem okozott. Egészen szűk két héttel ezelőttig, amikor is már alig bírtam a rövid lépcsősorokon is felmenni, kifulladtam, meg kellett állnom. Keddi napon elmentem a szokásos négy hetes vérvételre; ennek eredményével csütörtökön kellett volna visszamennem az onkológushoz, azonban ő 11 óra körül felhívott telefonon, hogy nagyon alacsony a vörösvértest számom, be kellene menni befeküdni a kórházba. Fogok kapni vért és megfigyelés alatt tartanak. A döbbenettől csak annyit tudtam mondani, hogy elkéredzkedem a munkahelyről. Kora délután már a kórházban voltam pizsivel és egyéb javakkal együtt, amik elengedhetetlenek néhány napnyi bent tartózkodáshoz. Két egymást követő nap kaptam vért. A vérátömlesztésről majd egy másik bejegyzésben írok. A gyógyszeremet pedig felfüggesztettük. Először egy hétre - így ma kellett volna megkapnom a szakorvosi kontrollon. Mivel azonban még mindig nem elég magas a hemoglobin szintem, így még egy héttel elhalasztásra került.

A doktor elmondása szerint 4-es stádiumú vészes vérszegénység lépett fel. Tehát elég komoly. És én a vérvétel után még dolgozni is bementem. Csodálkoztak is rajta az ápolók a kórházban. A kísérleti gyógyszert szedő betegek 20%-nál merül fel ez a mellékhatás.

Szóval most úgy állok, hogy vagy túlélem a betegséget kezelés nélkül, vagy minden kezelés ellenére életben maradok.

Pszichológus

A második kemoterápia után elkezdtem onkopszichológushoz járni. Ennek előzménye:

• nem szerettem volna elkezdeni a kemoterápiát, de az onkológusom azt javasolta, hogy legalább egyet vegyek fel, az is eggyel több mint a nulla; aztán, ha egy megvolt, akkor már ne álljunk meg; egyúttal azt is javasolta, hogy keressem fel a kórház pszichológusát.
• nem kerestem fel; kifejezetten jól tűrtem az első kemoterápiát; a másodiknál viszont összeomlottam:
• volt fizikai fájdalom - csont és ízületi fájdalmak,
• volt pszichés összeomlás is - emlékbetörések.*

A terapeutát a kórház biztosítja, heti egy alkalommal. Ez fantasztikus, hogy ennyire gondoskodnak a rákbetegekről! Hétfő délelőttönként jártam a terapeutához. Épp a héten kértem a közös munkánk lezárását, de erről majd lentebb (10.19-én).

Az első alkalommal egész testemben benne voltam a terápiában: sírtam, átöleltem magam, a széken próbáltam megtartani magam. Emlékszem, nagyon erőtlen voltam. Ilyen kezdet után nagy munkája volt bennem a pszichológus nőnek, nagyon mélyről indítottunk. 

Egyúttal van két téma, amin nem tudtunk dűlőre jutni, valamint úgy érzem (ahogy munkatársam nagyon jól megfogalmazta helyettem, nekem), hogy fejből és nem szívből dolgozik.

• a legjobb barátnőm azt kérte, hogy tartsunk távolságot épp akkor, amikor a legmélyebben voltam (lásd későbbi bejegyzésben); neki túl sok az, hogy együtt dolgozunk amellett, hogy barátnők vagyunk, és így neki az élete minden területe rólam szól; neki ez sok, hogy a munkahelyen azt kérdik tőle én hogy vagyok. Azt megértem, hogy ez sok, azt nem értem, hogy miért én kerülök büntibe emiatt és hogy hogyan képes akkor ellökni magától, amikor a legrászorultabb vagyok úgy, hogy tudja, hogy rajta kívül csak távolabbi kapcsolataim vannak.
• a másik téma a halál maga; szerettem volna együtt gondolkodni a pszichológusnővel a halálfélelmemről (életfélelmemről), ezt ő elutasította azzal, hogy a halál tény, amin ő nem tud változtatni és így nincs miről beszélni. Ezen nagyon megütődtem. Van egy egész pszichológiai irányzat, ami az egzisztenciális pszichológia, ami jórészt a halálfélelemmel foglalkozik (lásd Irvin D. Yalom munkássága).

Mivel megrekedtünk, kértem, hagyjuk abba a terápiát, így ennek nincsen értelme. Nagyon korrekt volt: negyven percben átbeszéltük az elért eredményeket és azt, amiben nem tudunk egyezni. Ajánlott 3 közösséget/ műhelyt, amit érdemes lenne megnéznem. Az egyikre el is mentem. Nevük Hangérintés Műhely, és egy speciális, meditatív hangon és érintéseken alapuló terápiás csoport. Nagyon erős jó élményem volt, hogy végre benne vagyok egy közösségben, elég szoros és kielégítő a közelség. Sikerült meditatív állapotba kerülnöm, egymáshoz kapcsolódó képek jelentek meg és a végén egy gondolat: el vagyok árasztva, azonban ez egy út kezdete, ami valójában az eddigi életem folytatása. Kérdeztem magamtól: mi lesz most. 

Még nem tudom erre a kérdésre a választ, egyelőre napokat élem át egyesével (közben meg szorongok és kényszergondolok a hétvégéken).

*Emlékbetörések: édesanyám is rákbetegségben szenvedett, emiatt hunyt el, sajnos nagyon későn került orvoshoz és lett diagnosztizálva, előrehaladott állapotban. A betegség utolsó hónapjaiban húgommal ketten töltöttük otthon vele a nap nagy részét, ez nyáron volt. Erről az időszakról törtek rám emlékek, illetve az elpazarolt családi és baráti kapcsolatok villantak fel bennem. Ezek akkor kezelhetetlenek voltak, és hosszú hónapokra meghatározták (mai napig) a hangulatom, pszichés állapotom. Sajnos nem tudom írni, hogy ezek elmúltak volna. A blogot is emiatt kezdtem el, önterápiaként, írni.

Egy átlagos nap

 Hogyan telik egy átlagos nap a jelenlegi fizikai és pszichés állapotomban:

• reggeli fáradtság, mintha a halálból ébrednék (fáradtabban, mint este amikor lefekszem aludni); a bokáim merevek reggelre
• 10-20 perc alatt gyors elkészülés, mivel késésben vagyok minden egyes reggel
• rendesen kómásan, még ébredési fázisban HÉV és további kötött pályákon be a munkahelyre, ahol kávé, tea, víz bekészítése a munkanap indítására
• a munkába bele tudom engedni magam, vagy nem
• amikor flowban vagyok, akkor gyorsan telik az idő, jó a kedélyem
• vannak napok, ezek vannak sajnos többségben, amikor szorongok és kényszergondolatok futnak a fejemben a háttérben*, ezek lassú, depresszív napok
• viszonylag nyugodtan megyek haza, arra gondolok mit fogok csinálni otthon (pakolni, olvasni, podcastet hallgatni); otthon jól telnek az esték, nincs őrjítő szorongás, moderált kellemetlen érzések vannak
• antidepresszánsok beszedése, hogy el tudjak aludni és jól aludjak

*Kényszergondolatok: egyedül vagyok, magányos vagyok, szeretnék közelebb lenni a barátaimhoz, ismerőseimhez, nagyon jó lenne egy meleg, befogadó család részeként élni, nem pedig egyedül, én ezt nem bírom egyedül, a hétvége még rosszabb, hogy fogom kibírni a hétvégét, meg fogok őrülni az egyedülléttől és így tovább. 

Elhagyatva - őszintén egy nagyon nehéz élethelyzetről gyerekként

Nem is tudom hol és hogyan kezdjem.

Nagyon bonyolult a családom szerkezete; még meghallgatni is fárasztó, látom az emberek arcán, metakommunikációján, hogy kimerülnek, mennek össze picire. Emiatt nem is szoktam mesélni a családi hátteremről. Nem is nevezném háttérnek, mivel nincs benne megtartó erő, aminek nyugodtan lehet dőlni, támaszkodni. Mint a bizalom-játékban, ahol háttal állsz a partnerednek, engeded a tested hátra esni, bízva abban, hogy a másik fél elkap.

Öten vagyunk testvérek, négy apától. 

Anyukánk jó részt egyedül nevelt fel bennünket. Egy válás, két elhagyatás és egy halál - ez a férfiak listája. Nagyon nehéz élete volt anyunak. Nem csak az előbbiek miatt, hanem  bántalmazó-kihasználó szülei miatt. Az életét a szegénység is jellemezte. Az életünket. Akkor kezdtek jobban menni a dolgok, amikor apukámmal összejött, de ő sajnos nagyon korán elhunyt, ALS betegségben.*

Ami még tudható, mielőtt anya betegségéről írnék, az a testvéri kapcsolatok és azok hiánya. Előre bocsátom: nem a féltestvérség oka a problémának, hiszen anya úgy nevelt minket, mintha édestestvérek lennénk. A nagy korkülönbségek már inkább okai a nem túl szoros kapcsolatnak. Legidősebb testvérünk anya betegségekor Ausztriában élt; bátyánk és fiatalabb nővérünk Budapesten; húgom és én anyával Budapesten. Fiatalabb nővérem és a párja hozzánk költöztek, amikor anya betegsége kiderült. Így éltünk öten a másfél szobás lakásban.

Hogy derült fény a betegségre? Sajnos anya nagyjából három éve szenvedett a melléből szivárgó folyadékkal és sebbel mielőtt eljutott volna orvoshoz. Nem akart tudomást venni róla. Nem az életet választotta. Nem volt már ereje hozzá. A bátyánk és neje hatására került sor a mammográfiás vizsgálatra, és sajnos áttét képződött már a petefészekre is, és később az agyára is, szerte a testében is metasztázis volt. Furcsa visszagondolni erre. Mit tett anya, amíg halogatta a vizsgálatot: svéd cseppel kenegette a mellét, bérescseppet szedett, kefírt evett magvakkal, meditálni tanult. Utólag már értem, miért volt a lakásban több Reader's Digest kiadvány, amiben tumoros betegek élettörténetéről is lehet olvasni.

A betegség bejelentése a kőbányai lakásunkban történt; amire emlékszem: zsibbadtság, nem igazán értettem, miről van szó; az nem is lett kimondva, hogy végső stádiumú beteg. A fiatalabb nővérem arra tett célzást részemre, hogy nem kell aggódnom, lesz pénz mindenre, amire addig is. Nem értettem, ez hogy jön ide. Nem is gondoltam a pénzre, akkor még nem is értettem igazán a pénz mibenlétét, útját. Azt feltételezem, hogy a saját félelmét fogalmazta meg. Amúgy rengeteg adósság volt felhalmozva, mivel gondot okozott a lakás rezsijének fizetése is. Anya folyószámla-hitelből finanszírozta az életünket; a családsegítő szolgálattól kapott pénzbeli és nem pénzbeli támogatást is (pl bútorok, ruhák).

Ami még lényeges információ, hogy a betegség súlyosságát a csald eltitkolta anya elől, az orvosok közreműködésével. Ezt a mából nézve etikátlannak és felháborítónak tartom. A betegnek joga van minden információ birtokában lenni a saját egészségügyi állapotáról. Ami nem jött szóba szintén, az az, hogy anya haldoklik, hogy várhatóan meg fog halni rövid időn belül. Ez egy év lett. A kezelésektől és a betegségtől csonttáfogyva, zavart aggyal, fájdalmakkal. Csak feküdt az ágyban.

Ez volt az előzmény.

Mi volt ez elhagyatás?

Anya nem kórházban, hanem otthon töltötte az utolsó egy évét. Sugárkezelésekre, kemoterápiára járt; volt egy maszektómiája. Ami még tudható, hogy anyai ágon a nagymama és a dédnagymama is mellrákkal küzdött; ők a melleltávolító műtétet követően hosszú és teljes életet éltek. Tehát ha a betegség determinált is, nem muszáj belehalni.

A velünk élő nővérem és az akkori pasíja (később férje) éjszakai műszakban dolgozott. Ez azt jelentette, hogy hétvégén és az óvodai, iskolai szünetekben anyával és húgommal hármasban töltöttük a napokat. Anya nyáron már nem volt magánál, erős fájdalomcsillapítókat kapott, egyedül is nehézkes volt kimennie a mosdóba. Egész nap ment a tv, zeneadók. Annyira zsibbadt voltam, hogy alig emlékszem néhány napra abból az időszakból. Azt hiszem, ez az agy védekező mechanizmusa egy kibírhatatlan helyzetre. Arra sem emlékszem, mi volt a kistesómmal. Sajnos ma sincsenek igazán szavaim a átélt élményekre. Ijesztő volt, és ma is az idegenség és elhagyatottság érzése ejt rabul. Ez majd későbbi bejegyzésemben lényeges lesz. Amire emlékszem, hogy voltak napok, amikor nem volt otthon étel. Illetve, hogy anyát kellett kísérnem orvoshoz 14 évesen. Nem is értettem, mi történik. Máskor meg gyógyszertárba elmenni kiváltani a gyógyszereit (amiket amúgy kiskorúnak ki sem adhatott volna a patika).

Nagyon nyomasztó volt az utolsó nyár. A behúzott függönyű szoba. A betegségszag.

Anya vajon hogy élhette meg? Mennyire lehetett magányos ebben a magára hagyott helyzetben? Milyen fájdalmai voltak? Milyen lehetett megélni, hogy már nem tud kommunikálni a környezetével?

Most legyen ennyi. 

*Mi az ALS? Forrás: Wikipedia

Az ALS esetén a központi idegrendszerben (az agyban és gerincvelőben) található motoneuronok elpusztulnak. Ennek következtében az akaratlagos izmok – amelyek többek között a mozgásért, beszédért, nyelésért és légzésért felelősek – gyengülnek, majd a betegség előrehaladtával le is állnak.

Hullámvasút

 

Igen, mint a képen: ilyen meredek hullámvasútra voltam kénytelen felülni.

Amikor kijöttem az első nőgyógyászati vizsgálatról, ahol 87%-os valószínűséggel rosszindulatú daganatot diagnosztizált a doktor, sírtam. Felhívtam (akkor még) legjobb barátnőmet*, és meséltem potyogó könnyekkel, hogy mit mondott az orvos. Ezt követően viszont felszívtam magam, úgy voltam: jó legyen, én ezt végig csinálom. 

Nagyon szépen gyógyult a nagy sebem, a hasfalam; az elején még fájdalomcsillapítót sem szedtem. Az emésztésem lassan állt be, hónapok kellettek hozzá, de összegségében szerencsésnek mondhatom magam. A hat hét alatt a kedélyem is egészen jó volt. Főztem magamnak, rendesen reggeliztem és vacsoráztam; jártam felülvizsgálatokra, varratszedésre.

Ez a jó közérzet egészen a második kör kemoterápiáig tartott ki. Ott összetörtem. Nagy fájdalmaim voltak a csontokban, izmokban, izületekben; a használatos fájdalomcsillapító nem segített és ez még nem minden. Egyszerre voltam nagyon éber - minden hangra, zajra, moccanásra kihegyezve -, egyúttal fáradt. Így viszont nem volt egy perc nyugtom sem. Zavart a falevelek zörgése a szélben, a szobába beáramló napfény, a felettünk lakók kutyájának hangja, a harangzúgás. Nagyon sírtam, kétségbeesve hívtam (akkor még) legjobb barátnőmet; és zokogva beszéltem másik barátnőmmel is telefonon. Ahhoz viszont fáradt voltam, hogy lemenjek sétálni, így csak a lakásban járkáltam fel s alá. Egyedül.

Egyedül, hiszen hiába élek lakótárssal együtt, ő heti 3-4 napokat nincs itthon. Amikor igen, akkor is este érkezik. Szinte egyedül élek.

Van egy része ennek a kétségbeesett állapotnak, amit nehéz megfogalmaznom. Mintha a múlt is jelen lett volna. Emlékbetörések. Rámtőrt a megbánás: a megszakított családi kapcsolatok, elvesztegetett barátságok miatt. A fények pedig emlékeztettek anya betegségére. Ahogy a rák lassan (egy év alatt) felzabálta a testét. Az akkor érzett magány. A húgomra és rám ránk kényszerített felelősség anyu miatt. Pedig gyerekek voltunk.**

Mindezt követően a félelem és a szorongás kitöltötte a bensőmet, az elmémet. Aludni is egyre nehezebben tudtam, zavart tudatállapotban voltam álló nap. Akkor még legjobb barátnőm azt javasolta, vegyek be amennyi Frontinra szükségem van, de nekem ez nem volt megoldás. Eszkalálta a helyzetemet.

De nem is így kezdődött igazából. Hanem. Amikor megtudtam, hogy biztosan kapok kemoterápiát, akkor mentem össze, veszítettem el a kezdeti elszánásom, hogy én az egész folyamatot végig nyomom. Elkezdtem alkudozni az onkológussal, hogy én nem szeretnék kemót, és mi várható, ha elutasítom. Meglepetten kérdezett vissza, hogy ezt fontolgatom? És miért? Elmondtam, hogy édesanyám rákban halt meg és nekem a kemó az a csonttá fogyással, az egyre rosszabbul levéssel egyenlő. Abban maradtunk, egy kezelést felveszek, mivel egy is több mint a nulla. Aztán eljutottam háromig, amikor abba akartam hagyni, pszichésen annyira megzuhantam.

*későbbi kifejtést igényel

**ezt is kifejtem majd egy másik bejegyzésben