Pszichológus

A második kemoterápia után elkezdtem onkopszichológushoz járni. Ennek előzménye:

• nem szerettem volna elkezdeni a kemoterápiát, de az onkológusom azt javasolta, hogy legalább egyet vegyek fel, az is eggyel több mint a nulla; aztán, ha egy megvolt, akkor már ne álljunk meg; egyúttal azt is javasolta, hogy keressem fel a kórház pszichológusát.
• nem kerestem fel; kifejezetten jól tűrtem az első kemoterápiát; a másodiknál viszont összeomlottam:
• volt fizikai fájdalom - csont és ízületi fájdalmak,
• volt pszichés összeomlás is - emlékbetörések.*

A terapeutát a kórház biztosítja, heti egy alkalommal. Ez fantasztikus, hogy ennyire gondoskodnak a rákbetegekről! Hétfő délelőttönként jártam a terapeutához. Épp a héten kértem a közös munkánk lezárását, de erről majd lentebb (10.19-én).

Az első alkalommal egész testemben benne voltam a terápiában: sírtam, átöleltem magam, a széken próbáltam megtartani magam. Emlékszem, nagyon erőtlen voltam. Ilyen kezdet után nagy munkája volt bennem a pszichológus nőnek, nagyon mélyről indítottunk. 

Egyúttal van két téma, amin nem tudtunk dűlőre jutni, valamint úgy érzem (ahogy munkatársam nagyon jól megfogalmazta helyettem, nekem), hogy fejből és nem szívből dolgozik.

• a legjobb barátnőm azt kérte, hogy tartsunk távolságot épp akkor, amikor a legmélyebben voltam (lásd későbbi bejegyzésben); neki túl sok az, hogy együtt dolgozunk amellett, hogy barátnők vagyunk, és így neki az élete minden területe rólam szól; neki ez sok, hogy a munkahelyen azt kérdik tőle én hogy vagyok. Azt megértem, hogy ez sok, azt nem értem, hogy miért én kerülök büntibe emiatt és hogy hogyan képes akkor ellökni magától, amikor a legrászorultabb vagyok úgy, hogy tudja, hogy rajta kívül csak távolabbi kapcsolataim vannak.
• a másik téma a halál maga; szerettem volna együtt gondolkodni a pszichológusnővel a halálfélelmemről (életfélelmemről), ezt ő elutasította azzal, hogy a halál tény, amin ő nem tud változtatni és így nincs miről beszélni. Ezen nagyon megütődtem. Van egy egész pszichológiai irányzat, ami az egzisztenciális pszichológia, ami jórészt a halálfélelemmel foglalkozik (lásd Irvin D. Yalom munkássága).

Mivel megrekedtünk, kértem, hagyjuk abba a terápiát, így ennek nincsen értelme. Nagyon korrekt volt: negyven percben átbeszéltük az elért eredményeket és azt, amiben nem tudunk egyezni. Ajánlott 3 közösséget/ műhelyt, amit érdemes lenne megnéznem. Az egyikre el is mentem. Nevük Hangérintés Műhely, és egy speciális, meditatív hangon és érintéseken alapuló terápiás csoport. Nagyon erős jó élményem volt, hogy végre benne vagyok egy közösségben, elég szoros és kielégítő a közelség. Sikerült meditatív állapotba kerülnöm, egymáshoz kapcsolódó képek jelentek meg és a végén egy gondolat: el vagyok árasztva, azonban ez egy út kezdete, ami valójában az eddigi életem folytatása. Kérdeztem magamtól: mi lesz most. 

Még nem tudom erre a kérdésre a választ, egyelőre napokat élem át egyesével (közben meg szorongok és kényszergondolok a hétvégéken).

*Emlékbetörések: édesanyám is rákbetegségben szenvedett, emiatt hunyt el, sajnos nagyon későn került orvoshoz és lett diagnosztizálva, előrehaladott állapotban. A betegség utolsó hónapjaiban húgommal ketten töltöttük otthon vele a nap nagy részét, ez nyáron volt. Erről az időszakról törtek rám emlékek, illetve az elpazarolt családi és baráti kapcsolatok villantak fel bennem. Ezek akkor kezelhetetlenek voltak, és hosszú hónapokra meghatározták (mai napig) a hangulatom, pszichés állapotom. Sajnos nem tudom írni, hogy ezek elmúltak volna. A blogot is emiatt kezdtem el, önterápiaként, írni.