Barátnőm még nyár végén megkért, hogy ne beszéljünk minden nap telefonon, neki ez sok. Azóta visszafogtam magam annyira, hogy inkább nem is hívtam, rábíztam, hogy irányítsa, mennyire legyünk közel. Gondoltam, majd ő hív, amikor szeretne beszélgetni. Aztán egyszer csak csavart egyet a helyzeten, és azt panaszolta, hogy nem keresem őt. Ezt játszmának látom, hogy megint ő az áldozat és én vagyok a rossz. Ami még ehhez jön, hogy a születésnapi vacsoráját leszámítva nem találkoztunk munkán kívül az ominózus nyár végi találkozó óta. Az én értelmezésemben nincs igénye rá. Különben mondaná, kezdeményezne. Mikor említem, hogy hétvégén nem érzem jól magam egyedül, akkor fancsali arcot vág. Illetve most lesz három hét szünet a munkahelyen, de egyelőre fel sem merül, hogy a közös karácsonyon kívül találkozhatnánk. Pedig huszonegy napba simán beleférne még egy együtt töltött alkalom mindenképpen.
Nekem ezek nagyon rosszul esnek, plusz minden, amit a korábbi bejegyzésemben írtam. Szerintem ez így nem barátság. A munkahelyre korlátozódik és már csak emlékeiben legjobb barátság. Most még bízom abban, hogy rehabilitálhatjuk ezt, de nem fog végtelen ideig tartani a türelmem. Sajnos a betegségem gyógyulási rátája első körben két év, és ha ezen túl vagyok, akkor öt éven belül nem egész ötven százalék. Én most nem érek rá. Sajnálom, hogy barátnőm ebbe sem gondol bele, hogy kevés ideje van velem lenni.
Az egyik közös munkatársunk mondta nekem, hogy azóta, hogy barátnőmnek jól mennek a dolgai (testmozgás, főiskola, bulizások), azóta mi háttérbe szorultunk. És ezzel egyet is értek. Amikor neki volt szüksége támogatásra, akkor jó volt minden nap beszélni telefonon, akár többször is egy nap. Akkor jó volt az, hogy nem egyszer, hanem minden egyes alkalommal a sírásában is vigasztaltam őt, nem menekültem el a nehéz érzelmei elől. Egyetlen alkalommal mondtam, hogy sok volt az érzelmi cunami. De ezt követően is ugyanúgy számíthatott rám. Szóval tök csalódott vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése