A második kemoterápia után brutálisan padlóra kerültem: erős fizikai fájdalmaim voltak, emlékbetörések zavarták össze az érzelmeim és a gondolataim. A múlt is jelen volt az itt-és-mostban. Az emlékbetörések egy része megszakított kapcsolatokhoz, emberekhez kötődött, akik nagyon fontosak az életemben, és szoktam is rájuk gondolni. De miután feladtam a kapcsolatot velük, azt követően azt gondoltam, már túl rég nem beszéltünk és már nem merem őket keresni. Túl késő. Persze ez butaság, hiszen csak telik az idő, és ha fél évvel korábban felhívom például a bátyám, akkor annyival beljebb vagyok. És mit vesztettem volna: semmit. Legfeljebb kapok egy nemleges választ, egy visszautasítást. A szégyen az, ami visszatartott.
Végül ráírtam a bátyámra, hogy szeretnék vele beszélni. És mit kaptam: zöld lámpát. Nem sokára fel is hívott. És nem volt benne neheztelés. Rajta keresztül megkeresett az idősebb nővérem. Szorosabbra fogtam a kapcsolatot egy volt munkatársnőmmel; most ő az egyik legközelebbi barátnőm. Felvettem a kapcsolatot egy korábbi munkatársammal, akivel ha nem is azonnal, de most így néhány hónap után közös programokat csinálunk. A munkahelyem is kiállt mellettem. És még régi jó barátnőm is megkeresett, akitől végül nem rég bocsánatot kértem amiatt, hogy kiléptem a barátságunkból még 4-5 évvel ezelőtt. Erről majd talán egy külön bejegyzésben egyszer
Voltak és vannak más emberek is körülöttem. A kemoterápiák alatt megsokasodtak, majd azóta kicsit lefogyott a számosságuk. A hiány érzet van amikor kínzóan betöltetlen; a félelemig fokozódik a magányom; aztán próbálom átállítani a gondolkodásom: azt mondogatom magamnak, hogy minden rendben van; biztonságban vagyok; vannak mellettem emberek; nincs semmi baj; egészséges vagyok. (amúgy még mindig rákos betegként gondolok magamra, betegségtudatban vagyok)
Sajnos a legjobb barátnőm épp amikor a legrosszabbul voltam, amikor a fájdalmak és emlékek rámzuhantak, akkor hagyott el. Mert túl sok lettem neki. Az ahogy kiborultam azon a rettenetes napon, ahogy kértem a segítségét, ahogy mondtam, hogy nem bírom tovább, ahogy igényeltem a fizikai kontaktust, amikor átjött hozzám (azt szerettem volna, ha megölel). Innentől kezdve nagyon rászorultam másokra. Ő tudott volna leginkább segíteni azzal, ha közelebb enged magához: időben és fizikailag is. Ha néha nála tölthettem volna pár napot. Fel sem fogja, hogy mennyire kevéssel, mennyire sokat tudott volna segíteni. Eltolt magától. Később kért, hogy ne írogassak neki messengeren, túl sok és ő különben sem szeret chatelni (amely kijelentése máskor is elhangzott már, amihez képest viszont állandóan a telefonján lóg; úgy tűnik csak velem nem szeret chatelni). Következő kemoterápia alatt is visszajöttek a szorongások és félelmek. Ekkor megkaptam tőle, hogy nem teszek meg mindent a gyógyulásomért; be kellene mennem személyesen dolgozni és nem home offica-ban lenni. Az ő szavaival élve: szívjam fel magam. Sétálni sem szívesen jártam le, mivel annyira fáradt volt a testem és befeszült, görcsben volt.
Bementem dolgozni végül egyetlen napra, de arra sem végig. Kiborultam, sírtam. Iszonyúan nehezen tudtam tartani magam az irodai széken; az agyam, gondolataim ködben voltak. Munkatársnőm vigasztalt és kérdezte, mit tudna tenni, hogy segítsen. Pár óra után végül megkértem a főnökömet, vigyen el autóval a Batthyány térig.
Hogyan mondhat valaki ilyet egy rákbetegnek, kemoterápiás kezelések között, hogy szívja fel magát?
Akitől segítséget kaptam végül, az munkatársnőm, aki közvetlenül az ötödik és hatodik kemoterápia után invitált a nyaralójukba, hogy töltsünk ott együtt néhány napot, hátha az segít. Segített. Ő időt töltött azzal, hogy a helyzethez illő támogatást megtalálja. Legjobb barátnőm pedig inkább a saját szorongását és az általam okozott kellemetlenség érzését szerette volna drasztikus megoldással csökkenteni. Mintha én tehettem volna arról, hogy beteg vagyok, kezelésekre kell járni. Mintha nem lenne jogos, hogy a kemoterápiától rosszul vagyok.
Amiről szeretnék még szót ejteni.
A januári műtétemből elég gyorsan és fájdalommentesen gyógyultam. Barátnőm a felépülés idején heti egyszer-inkább kétszer jött meglátogatni; megcsinálta azokat a dolgokat, amiket én nem tudtam amiatt, hogy nem hajolhattam le a hasi seb miatt. Ekkor még jó beteg voltam. Igazából úgy éreztem magam és a viselkedésemből is ez jött le: mintha egészséges lennék. A második kemoterápia után egyszerűen csak úgy viselkedtem, mint egy kemoterápiát kapott ember, aki fizikailag és érzelmileg is összetört. De ekkor a barátnőm számára problémássá váltam. Ellenem fordította a saját helyzetemet, hogy ne kelljen bűntudatot éreznie amiatt, hogy cserben hagy akkor amikor a legrosszabbul voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése