Hullámvasút

 

Igen, mint a képen: ilyen meredek hullámvasútra voltam kénytelen felülni.

Amikor kijöttem az első nőgyógyászati vizsgálatról, ahol 87%-os valószínűséggel rosszindulatú daganatot diagnosztizált a doktor, sírtam. Felhívtam (akkor még) legjobb barátnőmet*, és meséltem potyogó könnyekkel, hogy mit mondott az orvos. Ezt követően viszont felszívtam magam, úgy voltam: jó legyen, én ezt végig csinálom. 

Nagyon szépen gyógyult a nagy sebem, a hasfalam; az elején még fájdalomcsillapítót sem szedtem. Az emésztésem lassan állt be, hónapok kellettek hozzá, de összegségében szerencsésnek mondhatom magam. A hat hét alatt a kedélyem is egészen jó volt. Főztem magamnak, rendesen reggeliztem és vacsoráztam; jártam felülvizsgálatokra, varratszedésre.

Ez a jó közérzet egészen a második kör kemoterápiáig tartott ki. Ott összetörtem. Nagy fájdalmaim voltak a csontokban, izmokban, izületekben; a használatos fájdalomcsillapító nem segített és ez még nem minden. Egyszerre voltam nagyon éber - minden hangra, zajra, moccanásra kihegyezve -, egyúttal fáradt. Így viszont nem volt egy perc nyugtom sem. Zavart a falevelek zörgése a szélben, a szobába beáramló napfény, a felettünk lakók kutyájának hangja, a harangzúgás. Nagyon sírtam, kétségbeesve hívtam (akkor még) legjobb barátnőmet; és zokogva beszéltem másik barátnőmmel is telefonon. Ahhoz viszont fáradt voltam, hogy lemenjek sétálni, így csak a lakásban járkáltam fel s alá. Egyedül.

Egyedül, hiszen hiába élek lakótárssal együtt, ő heti 3-4 napokat nincs itthon. Amikor igen, akkor is este érkezik. Szinte egyedül élek.

Van egy része ennek a kétségbeesett állapotnak, amit nehéz megfogalmaznom. Mintha a múlt is jelen lett volna. Emlékbetörések. Rámtőrt a megbánás: a megszakított családi kapcsolatok, elvesztegetett barátságok miatt. A fények pedig emlékeztettek anya betegségére. Ahogy a rák lassan (egy év alatt) felzabálta a testét. Az akkor érzett magány. A húgomra és rám ránk kényszerített felelősség anyu miatt. Pedig gyerekek voltunk.**

Mindezt követően a félelem és a szorongás kitöltötte a bensőmet, az elmémet. Aludni is egyre nehezebben tudtam, zavart tudatállapotban voltam álló nap. Akkor még legjobb barátnőm azt javasolta, vegyek be amennyi Frontinra szükségem van, de nekem ez nem volt megoldás. Eszkalálta a helyzetemet.

De nem is így kezdődött igazából. Hanem. Amikor megtudtam, hogy biztosan kapok kemoterápiát, akkor mentem össze, veszítettem el a kezdeti elszánásom, hogy én az egész folyamatot végig nyomom. Elkezdtem alkudozni az onkológussal, hogy én nem szeretnék kemót, és mi várható, ha elutasítom. Meglepetten kérdezett vissza, hogy ezt fontolgatom? És miért? Elmondtam, hogy édesanyám rákban halt meg és nekem a kemó az a csonttá fogyással, az egyre rosszabbul levéssel egyenlő. Abban maradtunk, egy kezelést felveszek, mivel egy is több mint a nulla. Aztán eljutottam háromig, amikor abba akartam hagyni, pszichésen annyira megzuhantam.

*későbbi kifejtést igényel

**ezt is kifejtem majd egy másik bejegyzésben